Zsibbad a kezem

Zsibbadni kezdett a jobb kezem, aztan rájöttem azért, mert fáj a reggeli tűszúrás nyoma. Vért vettek tőlem egy teli, nyüzsgő orvosi rendelőben. Egymás lábát tapostuk a nagy sietségben. Leültem, mindenféle számokat akartak tőlem, telefon és születési szám, mittomén. Jött a Tű én pedig sóhajtottam egy nagyot, mintha illenék eképpen tisztelettudóan köszönteni Őt. Az egyik nővér kérdezte, rosszul leszem-e. Nem. Jó, mert nem tudjuk, hogyan kell elsősegélyt nyújtani. Viccelődés, röhögcsélés, enhyénvörös vér bugyog a kémcsőbe, majd a kémcső besorakozik a többi kb. harminc másik mellé a polcon. Várja, hogy mi lesz. Én is várok.

Szeretem a napsütéses őszi délutánokat, szépek az ősz színei, repül az ökörnyál, ilyenek. Jó. Ilyenkor kellene verset írni vagy romantikus sétára indulni a Duna-partra. Ehelyett tömeggyilkosokról zenélnek a fülhallgatón keresztül az agyamba. Pontosan ez hiányzott. De komolyan.