Do you remember the first kiss? Stars shooting across the sky. Ezt énekli. Én meg már nemigen emlékszem. Meg nem is kérdezi senki. Mostanában leginkábbb akkor hullanak a csillagok, ha belülről kiabálok, őrjöngök, hogy beleremeg a fekete ég és kilazulnak benne a csavarok. Akkor berezegnek a csillagok is és egyenként kopannak a hideg kövön.
Van aki csendben, magában őrül meg, először nem látszik rajta különösebb tünet. Csak például a vonatban ülve kinéz az ablakon, a másik oldalról valaki visszanéz, törölgeti a szeme alól az elmosódott festéket, kis pierot. Ugye szólnak majd, mielőtt az őrületből már nincs visszaút?
Van aki hajnalban kiáll a felüljáró korlátjához és várja, hogy a felkelő nap lassan felperzselje a testét. Bokától és cipőtől halad a fénysugár felfelé, térd, csípő, derék, széttárt kezek, a tébolyult ordítást már elnyeli a kristálytiszta fény.
2010. október 4.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
ez egy szépséges és csodálatos történet kezdete lehetne,
mert az őrületnek vannak jó oldalai is: szerintem minden nagy vagy jó vagy új vagy szép tartalmazza a logikátlan semmibevetettséget és a fénnyébomlás bátor bátortalanságát...
...vagy talán csak azt az egyetlen megfellebezhetetlen tényt, hogy éppen most is változunk - ha épp a kristálytiszta fény felé, akkor talán nincs is nagy baj ezzel az örültséggel :)
Megjegyzés küldése