Tükör

Az esti fogmosáskor belepillantottam a fürdőszobai tükörbe és megütközve, értetlen arccal figyeltem. Mert sírt a tükör. Megsajnáltam. Vigasztalva megtörölgettem, hogy nyikorogva csúszkált a törölköző az üvegen. Nem tudom, miért sírt és miért nem hagyta abba. Próbáltam átölelni, de nem fértem hozzá közel. Próbáltam megsimogatni a karját, de az nincsen neki. Kérdeztem, mi a baj, de nem értettem a választ, párás lett az üveg a leheletétől. Csak sírt, peregtek a könnyei, hogy már nem bírtam nézni. Aztán ráborítottam a könnyekkel átitatott törölközőt, hogy ne lássam. Ha holnap reggel megint kimegyek a fürdőszobába, talán még mindig ott fog szipogni a törülköző alatt, bedagadt, piros szemekkel.

Ihlet

Ma idetalált hozzám egy múzsa. Agyoncsókolgatta a homlokom, de csak kutyafuttában végezte el a dolgát, mert az ihlet ott ragadt valahol a homloklebenyem környékén. Nem bír lecsorogni kétoldalt a karomon át a kezembe. Ujjaim türelmetlenül dobolnak az asztalon. Beszorult az ihlet.

Párbaj

Jogomban áll visszakérni tőled a vért és verítéket, követelni az alázatot az alázatomért, arcodba dobom a kesztyűt és párbajra hívlak téged. Erre kelletlenül nyújtod nekem a kezed, erőtlenül kezet fogsz és közönyösen továbbhaladsz. Állok néhány percig bambán, felveszem a fehér kesztyűt a földről és leporolva zsebre teszem.

Máshol

Él egy másik ember egy másik helyen. Egy olyan helyen, ahol az emberek hatalmas fák odvaiba építik a házaikat és ahol szappanbuborékok úsznak az égen. Egy másik ember ott könyököl csukott szemmel a faodú ablakában, napsugarak simítják hátra arcából az eltévedt hajtincseket. Kalács és forró tea illata száll ki az ablakon, porcica játszik egy gomolyaggal a kemence mellett. A könyvtár polcai rogyadoznak a színes kötetektől, fonalak súlya alatt nyikorog a szekreter. A kockás pléd alatt megbújik a szerelem. Talán egy másik helyen, egy másik ember.

Séta

Csípős, hideg szél és komor arc.
Először elhomályosult előttem az utca, majd a nedves gyötrelem összegyűlt a szemem sarkában,
felszántva a zúzmarát lepergett az arcomon.
Egy csepp, két csepp, könnycsepp, meg tíz,
olvad a jégszív,
csepereg a víz.

Csillaghullás

Do you remember the first kiss? Stars shooting across the sky. Ezt énekli. Én meg már nemigen emlékszem. Meg nem is kérdezi senki. Mostanában leginkábbb akkor hullanak a csillagok, ha belülről kiabálok, őrjöngök, hogy beleremeg a fekete ég és kilazulnak benne a csavarok. Akkor berezegnek a csillagok is és egyenként kopannak a hideg kövön. 

Van aki csendben, magában őrül meg, először nem látszik rajta különösebb tünet. Csak például a vonatban ülve kinéz az ablakon, a másik oldalról valaki visszanéz, törölgeti a szeme alól az elmosódott festéket, kis pierot. Ugye szólnak majd, mielőtt az őrületből már nincs visszaút? 
Van aki hajnalban kiáll a felüljáró korlátjához és várja, hogy a felkelő nap lassan felperzselje a testét. Bokától és cipőtől halad a fénysugár felfelé, térd, csípő, derék, széttárt kezek, a tébolyult ordítást már elnyeli a kristálytiszta fény.

Lyukasharisnyás monológ

Kilyukadt a fekete harisnyám és a lábam egyik ujja, méghozzá a Böbe nevezetű, kikandikál a lyukon. Az elfutott szemet nézegetve eszembe jutott, hogy a két világháború közti időkben, azt hiszem Amerikában, léteztek olyan szalonok, ahol a hölgyeknek barna festékkel harisnyát festettek a lábukra. Az akkori divat szerint még függőleges csíkot is húztak a vádli és a comb hátsó részére. A tökéletes illúzió. A festék és a szolgáltatás együtt még így is olcsóbb és elérhetőbb volt, mint a nájlon.
Romantikus idők lehettek azok, amikor egy pár selyempapírba és elegáns dobozba csomagolt nájlonharisnya tulajdonképpen luxusszámba menő ajándék volt.

Érdekes, hogy az ember miként definiálja magát ruháin, megjelenésén keresztül. Öltözékünk is persze egyfajta kommunikációs felület. Nemcsak az árul el rólunk valamit, ha túl sokat törődünk a megjelenésünkkel, de az is, ha nem. És itt lép képbe a tudatosság. Mi az, amit láttatni akarok magamból, és mi az, amiről azt akarom, mások lássák bennem. Ha valaki lehetőségein belül a megjelenésén keresztül kommunikálja embertársai felé a világról alkotott képét, értékrendjét, vagy ha magasról tesz az egészre, az is teljesen rendben van. Szerintem baj akkor van, ha különösebb kritika és gondolkodás nélkül elfogadjuk azt, amit mások elfogadhatónak tartanak. Nem nézünk önmagunkba és nem vizsgáljuk felül, mi az ami a csomagból hozzánk is illik és mi az, amit ez a csomag tulajdonképpen kínál. Például engem mindig megmosolyogtat, amikor a fogyasztói társadalomban felnevelkedett és azt részben működtető tinédzserek előszeretettel öltenek magukra punk stílusjegyekkel ellátott ruhatárat, amit persze egy nagy, lehetőleg amerikai koncern dob piacra. Ugye erre mondják, hogy paradoxon?
Szerintem bármit magunkra aggathatunk, amíg tudjuk, mit miért teszünk. Bármi jobb annál, mintha csak a világ által diktált szabvány tükröződik rajtunk vissza, míg belőlünk semmi sem látszik.
Szóval most megyek és tudatosan megvarrom a harisnyámon a lyukat.

Vízköpő

Hazafelé jövet beleragadt a cipőm sarka a macskakövek közti résekbe. Ezért ne hordj magassarkút, mert minek is. Hátráltat, lelassít, félreértelmez. Egyik lábam odatapasztva, pedig lépnék már előre. Egy vízköpő meg röhög rajtam az egyik ház kapuja fölül. Meghúzódik a bejárat fölött a szomszéd ház közelébe húzódva. Hülye kis dög, de szívesen cserélnék veled. Guggolni épületek kellemesen hűvös árnyékában, nézni naphosszat a járókelőket, azok nyűgjeit és sorsait. Nézni őket, amint gomolyagfelhőként követik őket gondjaik, örömeik és vágyaik gubancai. Kővigyor, időnként feléjük hajítani egy kis kavicsot, fejeken koppan a vakolatdarab. Zöld színű a szomorúsággal keveredett homlokráncolás felhője. Kopp. Kékes, apró sárga foltos a bizakodó várakozásé. Kopp. Aranyló sárga a gyerekes örömé. Kopp. Fehér a fáradt emberé. Kopp. Mályvaszín a száj sarkában megbúvó, szemtelenkedő mosolyé. Fejemen kopp.

Pillanatnyi jókedv

Szemben ült velem és dörzsölgette a fáradt szemeit. Olyanokat mondott, hogy Henry Miller, meg régen és hogy szerette. Én meg csak azt tudom, hogy pislákolt a mécses az aztalon és egyszercsak eltűnt. Kint meg vihogva ugrált az eső a tócsába, játszott.
Aztán abbahagyta a játékot. A levegő se mozdult többet.

Vonat

A bécsi éjszakai vonat reggel fél nyolc körül érkezik a Lüneburger Heide környékére. Így október elején alacsonyan száll a köd a zöldes legelők fölött, gyönyörű látvány az ébredező tejfehér tájból itt-ott kibukkanó tehenek csoportja. Talán giccs, de szivetmelengetően idillikus.

A vonat halad Hamburg felé és miután röviden átrobog a külvároson, elénk tárul valami különleges. Az első, amit meglát az ember, az az Elba. Szélesen terül el a város belsejében, hatalmas víztömeg, ami átszeli a várost, de az Alsterral együtt élő része annak, mint egy erezet, ami lüktet és mozgásban tart. Fura mód ő is a környékünkről érkezik, majdnem a szomszédból, mégsem jut ez az ember eszébe. Más világ ez. A nyújtózkodó folyó felett a hídon áthaladva belátni a kikötő egy részét. Raktárépületek, hajók, hanza. Ahogy a vonat halad, a híd oldalsó acélszerkezete meg-megtöri a reggeli fényeket és, mint valami lassan vetített filmkockákon, nézhetjük, hogy tündököl az a rengeteg víz és fénylenek a kikötő barna épületei. A hidat elhagyva a vonatot lassan beszippantja a Hauptbahnhof. A szerelvényből kiszállva úgy érzi az ember, hogy valami átmeneti, köztes világban kötött ki, ahonnan igazából csak előre lehet haladni. Kifelé, a vonatállomás kijárata felé, ahonnan kilépve megcsap az északi levegő. Mély lélegzetvétel a kikötőváros kicsit nyirkos, de tiszta levegőjéből, és akkor érzed, hogy megérkeztél.

 

 

{Jó utat Peti!}

A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony

Hol nem volt a tengeren is túl egy királykisasszony. Ez a királykisasszony, szülei szeme fénye, már pici gyerek kora óta egyfolytában itatta az egereket és csak nem bírta abbahagyni. Bár szép palotában lakott, reggel három szobalány arany kefével fésülte ki a haját, megrakott asztalnál ebédelt, mégis megállás nélkül mindig sírt. Annyit sírt már, hogy nemcsak az Óperenciás tengert, de a világ összes tengerét megtöltötte volna a könnyeivel.

Az udvar apraja-nagyja egyre azon volt, hogy felvidítsa a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonyt. Messzi országokból érkeztek a hercegek, próbálkoztak a legjobb és legügyesebb udvari bolondok, még Hetedhét ország híres kecskepásztora is eljött éneklő kisgidáival, de a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonynak csak nem álltak el a könnyei. Legtöbbször a legmagasabb vártoronyba zárkózott be a szobájába, ahonnan finom záporként hullottak a könnyei az udvar népére. Máskor a palota kertjében sétált, ahol dúsan nőtt a fű és a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony könnyeitől hatalmasra nőttek a galagonyabokrok. Egyszer a kertben sétálva meglátott a kiszáradt madáritatón egy kismadarat, ahogy erőtlenül ücsörög az itató peremén. A kismadár nehezen lélegezve elrepülni sem tudott a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony elől, mikor az feléje nyúlt, hogy tenyerébe véve megsimogassa. A törékeny madárka pihegve feküdt a tenyerében, míg nagyot nem koppant a fején a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony sós könnycseppe. A tenyere lassan kezdett megtelni könnyel, amiből a kismadár néhány kortyot ivott pici sárga csőrével. Megrázta fejét, kettőt csapdosott a szárnyával, majd hirtelen felröppent és elszállt a nap felé. A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony egy ideig követte tekintetével a madár röptét, aztán már csak a napba bámult, mert a madár kicsi fekete pöttyé változva eltűnt a szeme elől. A napsugarak felszárították a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony arcát, mosolyt csiklandoztak a szája szegletébe. A királykisasszony többet nem sírt. Arcát csak a pír pirosította ki, nem a sós könny, a sok bolondot pedig hazaküldték, hogy otthon csaljanak mosolyt az emberek szemébe.

Ablak

Bámulok kifelé a szobám ablakán. Már rég besötétedett, a holdat nézem az égen. Az ablakkal szembeni épület mögött kelt fel, most is ott van, a falakon és lakások sötétjén áttetszik az álmos sárgás fény. Látom az épület mögött, ahogy a kráteres felszínen egy emberke jár-kel és holdport gyűjtöget. Álomport, amit szememre hint és én elalszom az ablakban könyökölve, szemben a sötét falak mögött a bágyadt hold.

Alter ego III

Hegy

Tizenegynéhány éves koromban felvittek egy hegyre. Magasan a horizont felett, ködbe borult kopár sziklák. Nem tudtam hova megyünk, hol vagyok. Csak vittek, nem lehetett nemet mondani. Felvittek a magasba és ott hagytak egyedül. Az éles, kopár sziklákon felhorzsoltam a lábam, véresre zúztam a térdem és tenyerem. Az út felfelé rövidnek tűnt, fent a hegyormon minden csendes és veszélyesen nyugodt. Elláttam az Óperenciás tenger túlsó felére, a felhők között apró szürke foltok pislogtak lent a mélyben. Amikor körbefordultam, már nem volt ott a fekete ködalak, aki felvitt a ritka levegőjű magasba. Nem voltak emberek, csak én egyedül a hegy tetején. Maradni és várni, ugrani és repülni, vagy lassan lebotorkálni a köveken felhorzsolt lábbal, kicsi gyerek. Megszeppenve, könnyes szemmel üldögélt a hideg sziklákon. Besötétedett, nem jött senki, csak vacogó sötétben tovatűnt ködalak. A sebek egy ideig fájtak, de nem véreztek már, elindult a gyerek lefelé. Sok idő telhetett el, mert egyre nagyobbak lettek a léptei, a sziklák egyre kisebbnek tűntek. Egy idő után moha tűnt fel a szürke kőtömbök északi oldalán, félve virágba borult havasi gyopár, apró cserjék. Egyre messzebb a hegyorom, látni a fenyvest. De az nehéz terep. Elfáradtam. Az utolsó szakaszt már alig-alig tudom megtenni. Nehezen haladok, felvillanó és eltűnő fénysugár a tűlevelűk lombja közt. Gyógyult régi sebek és szúró fájdalom, új, friss hegek. Lassan, de haladok előre, lefele a völgybe. De nincs ösvény, nincs iránytű. Nyúl egy kéz után a kicsi gyerek. 

Alter ego II

Fata morgana

Él egy árnyember a lakásomban. Nem ismerem, a nevét se tudom. Nem tudom, hogy előttem vagy utánam költözött-e be, egyszercsak észrevettem, hogy ott van. Jön, megy, néha marad kis ideig, de sose tudni meddig. Arcát, ha lehet, elfordítja előlem, teste szétmosódik a szemem előtt. De ott van. Néha csak azt érzem, hogy elmegy mellettem a folyosón, hozzáér a kezem a kezéhez, sima hideg bőre megborzongat.
Várom, hogy melyik nap toppan be megint. Aztán mikor reggel felébredek, vízcsobogást hallani a fürdőszoba felől, mézillatú bőrön apró vízcseppek gömbölyödnek. Reggeli közben beszélget velem, elmondja előző esti álmait, hallgatom. Égő nap sistergése a tó vizén, alkonyatkor, gyerekkori álmok és vágyak. Aztán napokig nem látom, nem jelenik meg sehol, a szúró fájdalom a mellkasban jelzi, hogy nincs. Szerdán a trolin megfogja a kezem, nem szól hang, csak a kesztyűs kéz melegíti elgémberedett ujjaim. Hóesés, a troli továbbhalad.
Ma reggeltől fáradtan ülök a szobában, dolgozni képtelen aggyal. Csend van és mozdulatlan levegő, csak bámul ki valaki a fejemből. Szöszmötölés hallatszik a konyhából, újra itt van. Szó nélkül ebédelünk, délután kávét főzök neki. Két cukor, tej. Nézem, ahogy fogja a csészét, a forró porcelánt érinti, körbekulcsolja ujjaival a finom tárgyat. Óvatosan szájához emeli a gőzölgő tejeskávét, mintha félne bántani. Puha ajka a csészéhez ér, égeti a meleg porcelán.
Éjszaka lefekvés előtt fogmosás és felszáradó könny az arcon. Az árny a paplan alatt magához szorít, csókot ad a fáradt szemekre. Keze az arcomat simítja és tünteti el a rémálmokat. A hosszú sötét csend után ébredéskor figyelek. Nincs vízcsobogás, csak hajnali borzongató hideg van. Reggelinél kiteszek két bögrét az asztalra. Nézek ki az ablakon, hóesés, jeges, hideg fájdalom.

Város

Villamoson ülök a  mi kis nyüzsgő városunk belvárosa felé véve az irányt. Asszem nevezhetem így, eleget koptattam már a járdáit és veszekedtem vele, hogy az enyémnek is tarthassam. Szóval a nyikorgó villamoson lóbálom a lábam, mert nem ér le teljesen a földre. Haladunk az ismerős épületek mellett, most épp a két oroszlán tartja rajtunk a szemét. Megálló, anyuka négyévesforma gyerekkel helyet keres. Átadom a sajátom, mert az én anyukám erre tanított. A gyerek leül, lóbálja a lábát, mert neki se ér le a földre. 

A következő megállón leszállok és gyalog megyek tovább. Nézelődöm, ismerős helyekre megyek az orrom után. Csak úgy figyelgetem a várost, mintha én ott se lennék. Ma közönyös, szinte semmi nem hozza ki a sodrából. Zsebredugott kéz, sétálgatás a régiúj utcákon. Benézek a kávézóba, ahol azelőtt kedves baráttal cseverésztünk az életről és életekről. A kávé még mindig ugyanolyan, a kiszolgálás is, csak a barát cseverészik máshol, más életekről.

Minden fura hangulata ellenére szeretem ezt a várost, mert kicsit olyan, mint én, meg nem is. Alig emlékszik valamire a nyolcvankilenc előtti időkből, mostanában nagyviláginak akar látszani, úgy építkezik maga körül. Csillogó üvegtáblákból fal. De nem tagadhatja meg teljesen önmagát. Picire összement az óváros is, de azért még zajlik benne az élet. Az enyém is. Láttuk már egymást mindenfélének, fordítottunk egymásnak közönyösen hátat,  és öleltük át együtt a világot. Most sétálok vele a Dunapart felé. Ha majd jön a tavasz, megint kiülök a padokra és nézem a vizet. Úgy, mint még egyetemista koromban, amikor hétfő délutánig tartott a hétvége. Az előadások előtt a parton üldögéltem, lóbáltam a lábam, így kezdődött a hét. Volt könyv meg álmodozás. Zöld volt a borítója, Örkény vagy Egyperces, nem tudom, de mindenképp zöld. Majd ha újra tavasz lesz, megyek megint. Lesz majd szikrázó napfény, borzongató szellő, baráti csevely, éjjel szerelmes séta át a hídon. 

Alter ego I

Éltet és erőt ad. Az a tudat, hogy melletted fekszik és érzed, hogy lélegzik a füledbe. Ha oldalra fordulsz, hozzáér az orrod az állához. Meleget fúj az arcodra. Olyan, mint egy alvó holddarab, a majdnemsötétben áttetszik a bőre. Látni a krátereket, egy egész holdtérkép, a túloladalt is látni, onnan telihold van. Nézed közelről, mert ha nem nézed, elveszik előled, elpárolog a holdfényes teste melege a párnáról. Mozdulatlan átölelnéd, hogy meg ne zavard álmát. Bolyhos macskákat kerget a tetőn, a város felett, álmokat meg vágyakat, nélküled jár alva. Te otthon az álmára vigyázol. 
Nem alszol, mert ha elalszol, elmegy vágyakat kergetni a tetőkre. Nem lesz senki, aki vigyázza a te álmodat. Ha elalszol, elillan a holdkorong, újhold lesz, te meg ülhetsz a sötétben. Úgyhogy nézed, fújja a meleget az arcodra, érzed hogy van. Érzed, hogy az orrod az állához ér. Érzed az ajkát, a barna szemét, a sötét és nyugtalan gondolatait. Szuszogva alszik. A paplan alatt ráfonod a lábad a lábára, melegíti a hideg lábfejed. Lelkedet fonod a lelkére. Odaszorítod a tested az övéhez, kulcscsontja ívét csókolod, hátát simítja kezed. Holdfényes puha édes test. 

Tejeskávé

Mit nem adnék egy pohár tejeskávéért a Rathausplatzon a kedves bajuszos büfésbácsitól, hozzá käsekuchen meg üldögélés a napsütésben. Aztán gyalog a bahnhofra, végig a hosszú bevásárlóutcán, kirakatbámulok meg várom a vonatot. Katinkával irány Wilhelmsburg. Arab kenyér a töröktől, kis bókolás, nemcsak visszatérő vásárlóknak. Balkonon kajálás, teázás, hajókürt szól a kikötő felől. Kafka a világunk közepe. Este hochbahnnal robogva az Elba felett, be a város rengetegébe. A kötélkészítők utcáján csillivilli klubbok mellett dohányfüstös diákkocsma. A német sörhasak kétdecis üvegből isszák a helyi astrát. Hajnalig buli, tánc, középeurópa ütköztetése a hanzavárosokkal.