Szógomolyag

Képtelen vagyok (már egy ideje) összefüggő mondatokban írni bármit is. A beszéd se megy mindig egyszerűen, nem még a jegyzetelgetés. Mert azért ezt írásnak nevezni túlzás.
Nem áll össze az egész, csak szavak, félmondatok kavarognak a fejemben. De ha le tudnám írni, amire gondolok, ami bennem mozgolódik, akkor se tenném meg. Fáradt vagyok. Mintha huszas éveim közepén már klimaxos lennék, hőingadozás és hangulatváltozások, ingerültség, érzékenység, néha a bőgés határán. Olyankor meg magammal veszekszem, hogy hülye vagy! minek ez?
Rossz lenne a lelkiismeretem? Talán. Szembe kellene nézni olyan dolgokkal, amikkel eddig nem akartam. Hülye vagyok és félős. Nyugtalan. Néha pedig annyira nyugodt. Mosolygok magam elé a trolibuszon.
Talán nem kellene túl sokat gondolkodni. Gondolkodni érdektelen dolgokon, amik nem viszik előre a szekeret, csak köveket görgetek velük magam elé. Elfelejteni minden feleslegeset és csak feküdni egy réten, a vakítóan kék eget nézni. Közben tenyérrel simogatni a zöld füvet és érezni a lehelet finomságát a nyakamon. Vagy épp komolyan gondolkodni kellene. Magamon. Felelősségvállalás, felnőtté válás stb. stb. Mert ha csak a réten fekszem és ciripelek, úgy járok majd, mint az a bizonyos tücsök. És másoknak is ártok majd.
Logikátlan és összefüggéstelen szógomolyag veszi körül az agyam. Amikor egy pillanatra kitisztul a fejemben az ég, akkor ... Na akkor se tudom, hogy a napos rétet látom vagy egy délibábot.
Na minek ragozzam, ötpercenként minden szép, aztán meg minden szar. De igazából csak én vagyok hülye.
(és mekkora baromságokat összeciripelek itt ...)