#104

Miért van az, hogy jó kedve van az embernek, de elég egy fél mondat, egy fél gondolat vagy egy fél emlék és teljesen elszontyolodik? Hogy apróságok, tulajdonképpen lényegtelen dolgok képesek pillanatok alatt kihúzni a lábunk alól a talajt? Régebben minden lepergett rólam. Ha nyomot is hagyott bennem egy-egy fájó felismerés, emelt fővel tovább tudtam haladni. Most minden bánt. Csapongok. Előfordul. Legalább van mi közt csapongani, nem vagyok búvalbélelt egész nap. (Látod Jürgen, igyekszem, pozitív hozzáállás.)

Nehéz értékelni a dolgokat, amik vannak, és könnyű hiányolni azt, ami nincs. Könnyebbnek tűnik búslakodni, elmélyülni a lelkem szutykában, mint felülkerekedni önmagamon és megteremteni azt, ami hiányzik. Könnyebb másra hárítani a felelősséget, okolni mindent és mindenkit, mikor merről fúj a szél.
Most pedig megint fészkelődöm, nyűgös vagyok. Nem akarok másokat okolni, kifogásokat keresni, hogy miért vagyok képtelen élni, de magamon sem tudok változtatni. Elegem van már. Szűkös ez a hely, tudom, de valamiért nem tudok érdemben előrelépni. Csapongok és kapkodom, belekezdek és abbahagyom, elindulok, de megtorpanok. Most megint elkezdenék valamit, de hamar megunom majd és nem fogom befejezni. De igazából csak félek tőle. A kudarctól. Meg a sikertől is.