Lyukasharisnyás monológ

Kilyukadt a fekete harisnyám és a lábam egyik ujja, méghozzá a Böbe nevezetű, kikandikál a lyukon. Az elfutott szemet nézegetve eszembe jutott, hogy a két világháború közti időkben, azt hiszem Amerikában, léteztek olyan szalonok, ahol a hölgyeknek barna festékkel harisnyát festettek a lábukra. Az akkori divat szerint még függőleges csíkot is húztak a vádli és a comb hátsó részére. A tökéletes illúzió. A festék és a szolgáltatás együtt még így is olcsóbb és elérhetőbb volt, mint a nájlon.
Romantikus idők lehettek azok, amikor egy pár selyempapírba és elegáns dobozba csomagolt nájlonharisnya tulajdonképpen luxusszámba menő ajándék volt.

Érdekes, hogy az ember miként definiálja magát ruháin, megjelenésén keresztül. Öltözékünk is persze egyfajta kommunikációs felület. Nemcsak az árul el rólunk valamit, ha túl sokat törődünk a megjelenésünkkel, de az is, ha nem. És itt lép képbe a tudatosság. Mi az, amit láttatni akarok magamból, és mi az, amiről azt akarom, mások lássák bennem. Ha valaki lehetőségein belül a megjelenésén keresztül kommunikálja embertársai felé a világról alkotott képét, értékrendjét, vagy ha magasról tesz az egészre, az is teljesen rendben van. Szerintem baj akkor van, ha különösebb kritika és gondolkodás nélkül elfogadjuk azt, amit mások elfogadhatónak tartanak. Nem nézünk önmagunkba és nem vizsgáljuk felül, mi az ami a csomagból hozzánk is illik és mi az, amit ez a csomag tulajdonképpen kínál. Például engem mindig megmosolyogtat, amikor a fogyasztói társadalomban felnevelkedett és azt részben működtető tinédzserek előszeretettel öltenek magukra punk stílusjegyekkel ellátott ruhatárat, amit persze egy nagy, lehetőleg amerikai koncern dob piacra. Ugye erre mondják, hogy paradoxon?
Szerintem bármit magunkra aggathatunk, amíg tudjuk, mit miért teszünk. Bármi jobb annál, mintha csak a világ által diktált szabvány tükröződik rajtunk vissza, míg belőlünk semmi sem látszik.
Szóval most megyek és tudatosan megvarrom a harisnyámon a lyukat.