Tegnap előadás Schillerről, magasröptű elemzés, igényes irodalom, részemről erős koncentrálás, mégis lecsukódó szemek. Pedig igyekeztem, becsszó. Ha okos és tanult emberek között kell úgy tennem, mintha érteném miről van szó, az bizony néha tényleg megerőltető. Ismerős volt George Lukács neve, Wallenstein, meg a Goethe-Schiller levelezés, de van, hogy az ember akkor se ért egy kukkot se az egészből.
Mindenesetre jó kis előadás volt, azért valami derengett a régi időkből. Sok ismeretlen arc, pelyhedző állú germanisták, egy ismerős diáklány és néhány régi tanár között én voltam a kakukktojás. Mégis rettentő jól esett, hogy az előadó örült nekem. Ez a németországi professzor nagy hatással volt rám egyetemi éveim alatt. Részben ő volt az, aki által egyre jobban megkedveltem az irodalmat, aki olyan dolgok iránt is felkeltette az érdeklődésemet, amikről addig nem is tudtam, hogy léteznek. Rendkívüli módon ért az irodalomhoz és tanárnak sem utolsó. Évek múltán látni, hallani, beszélgetni vele, nemcsak kellemes emlékeket idézett, hanem motiváló is volt.
A legjobb rész őszintén szólva csak az előadás után jött. Kisebb egyeztetés után találtunk egy vendéglátóipari egységet, ahol volt kaja és budvar is egyszerre. Merthogy az utóbbi nélkül nem lett volna az idelátogatás tökéletes. Hallgattam az "öregek" anekdotázását, az eszmefuttatásaikat és csodálkozva figyeltem, mennyi tudás és értelem veszi körbe a kocsmaasztalt. Irigylésreméltó családias légkör és kedvesség uralkodik közöttük, nem láttam még kollégák közt ilyesféle meghitt viszonyt. Jólesett beszélgetni és hallgatni is. Csak remélni tudom, hogy az ígért jövőre-ugyanitt-találkozunkról nem maradok le.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése