Város

Villamoson ülök a  mi kis nyüzsgő városunk belvárosa felé véve az irányt. Asszem nevezhetem így, eleget koptattam már a járdáit és veszekedtem vele, hogy az enyémnek is tarthassam. Szóval a nyikorgó villamoson lóbálom a lábam, mert nem ér le teljesen a földre. Haladunk az ismerős épületek mellett, most épp a két oroszlán tartja rajtunk a szemét. Megálló, anyuka négyévesforma gyerekkel helyet keres. Átadom a sajátom, mert az én anyukám erre tanított. A gyerek leül, lóbálja a lábát, mert neki se ér le a földre. 

A következő megállón leszállok és gyalog megyek tovább. Nézelődöm, ismerős helyekre megyek az orrom után. Csak úgy figyelgetem a várost, mintha én ott se lennék. Ma közönyös, szinte semmi nem hozza ki a sodrából. Zsebredugott kéz, sétálgatás a régiúj utcákon. Benézek a kávézóba, ahol azelőtt kedves baráttal cseverésztünk az életről és életekről. A kávé még mindig ugyanolyan, a kiszolgálás is, csak a barát cseverészik máshol, más életekről.

Minden fura hangulata ellenére szeretem ezt a várost, mert kicsit olyan, mint én, meg nem is. Alig emlékszik valamire a nyolcvankilenc előtti időkből, mostanában nagyviláginak akar látszani, úgy építkezik maga körül. Csillogó üvegtáblákból fal. De nem tagadhatja meg teljesen önmagát. Picire összement az óváros is, de azért még zajlik benne az élet. Az enyém is. Láttuk már egymást mindenfélének, fordítottunk egymásnak közönyösen hátat,  és öleltük át együtt a világot. Most sétálok vele a Dunapart felé. Ha majd jön a tavasz, megint kiülök a padokra és nézem a vizet. Úgy, mint még egyetemista koromban, amikor hétfő délutánig tartott a hétvége. Az előadások előtt a parton üldögéltem, lóbáltam a lábam, így kezdődött a hét. Volt könyv meg álmodozás. Zöld volt a borítója, Örkény vagy Egyperces, nem tudom, de mindenképp zöld. Majd ha újra tavasz lesz, megyek megint. Lesz majd szikrázó napfény, borzongató szellő, baráti csevely, éjjel szerelmes séta át a hídon.