A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony

Hol nem volt a tengeren is túl egy királykisasszony. Ez a királykisasszony, szülei szeme fénye, már pici gyerek kora óta egyfolytában itatta az egereket és csak nem bírta abbahagyni. Bár szép palotában lakott, reggel három szobalány arany kefével fésülte ki a haját, megrakott asztalnál ebédelt, mégis megállás nélkül mindig sírt. Annyit sírt már, hogy nemcsak az Óperenciás tengert, de a világ összes tengerét megtöltötte volna a könnyeivel.

Az udvar apraja-nagyja egyre azon volt, hogy felvidítsa a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonyt. Messzi országokból érkeztek a hercegek, próbálkoztak a legjobb és legügyesebb udvari bolondok, még Hetedhét ország híres kecskepásztora is eljött éneklő kisgidáival, de a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonynak csak nem álltak el a könnyei. Legtöbbször a legmagasabb vártoronyba zárkózott be a szobájába, ahonnan finom záporként hullottak a könnyei az udvar népére. Máskor a palota kertjében sétált, ahol dúsan nőtt a fű és a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony könnyeitől hatalmasra nőttek a galagonyabokrok. Egyszer a kertben sétálva meglátott a kiszáradt madáritatón egy kismadarat, ahogy erőtlenül ücsörög az itató peremén. A kismadár nehezen lélegezve elrepülni sem tudott a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony elől, mikor az feléje nyúlt, hogy tenyerébe véve megsimogassa. A törékeny madárka pihegve feküdt a tenyerében, míg nagyot nem koppant a fején a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony sós könnycseppe. A tenyere lassan kezdett megtelni könnyel, amiből a kismadár néhány kortyot ivott pici sárga csőrével. Megrázta fejét, kettőt csapdosott a szárnyával, majd hirtelen felröppent és elszállt a nap felé. A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony egy ideig követte tekintetével a madár röptét, aztán már csak a napba bámult, mert a madár kicsi fekete pöttyé változva eltűnt a szeme elől. A napsugarak felszárították a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony arcát, mosolyt csiklandoztak a szája szegletébe. A királykisasszony többet nem sírt. Arcát csak a pír pirosította ki, nem a sós könny, a sok bolondot pedig hazaküldték, hogy otthon csaljanak mosolyt az emberek szemébe.