Vonat

A bécsi éjszakai vonat reggel fél nyolc körül érkezik a Lüneburger Heide környékére. Így október elején alacsonyan száll a köd a zöldes legelők fölött, gyönyörű látvány az ébredező tejfehér tájból itt-ott kibukkanó tehenek csoportja. Talán giccs, de szivetmelengetően idillikus.

A vonat halad Hamburg felé és miután röviden átrobog a külvároson, elénk tárul valami különleges. Az első, amit meglát az ember, az az Elba. Szélesen terül el a város belsejében, hatalmas víztömeg, ami átszeli a várost, de az Alsterral együtt élő része annak, mint egy erezet, ami lüktet és mozgásban tart. Fura mód ő is a környékünkről érkezik, majdnem a szomszédból, mégsem jut ez az ember eszébe. Más világ ez. A nyújtózkodó folyó felett a hídon áthaladva belátni a kikötő egy részét. Raktárépületek, hajók, hanza. Ahogy a vonat halad, a híd oldalsó acélszerkezete meg-megtöri a reggeli fényeket és, mint valami lassan vetített filmkockákon, nézhetjük, hogy tündököl az a rengeteg víz és fénylenek a kikötő barna épületei. A hidat elhagyva a vonatot lassan beszippantja a Hauptbahnhof. A szerelvényből kiszállva úgy érzi az ember, hogy valami átmeneti, köztes világban kötött ki, ahonnan igazából csak előre lehet haladni. Kifelé, a vonatállomás kijárata felé, ahonnan kilépve megcsap az északi levegő. Mély lélegzetvétel a kikötőváros kicsit nyirkos, de tiszta levegőjéből, és akkor érzed, hogy megérkeztél.

 

 

{Jó utat Peti!}