Pillanatnyi jókedv

Szemben ült velem és dörzsölgette a fáradt szemeit. Olyanokat mondott, hogy Henry Miller, meg régen és hogy szerette. Én meg csak azt tudom, hogy pislákolt a mécses az aztalon és egyszercsak eltűnt. Kint meg vihogva ugrált az eső a tócsába, játszott.
Aztán abbahagyta a játékot. A levegő se mozdult többet.

Karácsonyi vásár

Elfeledkeztem róla, hogy ma nyílik a karácsonyi vásár és a belváros felől jöttem a lakásra. Ennyi embert egy helyen, csillogó-villogó mindenfélét és elektromos rénszarvas szarvat (ezt meg hogy írják?) már rég láttam. Kezdődik az őrület.

#104

Miért van az, hogy jó kedve van az embernek, de elég egy fél mondat, egy fél gondolat vagy egy fél emlék és teljesen elszontyolodik? Hogy apróságok, tulajdonképpen lényegtelen dolgok képesek pillanatok alatt kihúzni a lábunk alól a talajt? Régebben minden lepergett rólam. Ha nyomot is hagyott bennem egy-egy fájó felismerés, emelt fővel tovább tudtam haladni. Most minden bánt. Csapongok. Előfordul. Legalább van mi közt csapongani, nem vagyok búvalbélelt egész nap. (Látod Jürgen, igyekszem, pozitív hozzáállás.)

Nehéz értékelni a dolgokat, amik vannak, és könnyű hiányolni azt, ami nincs. Könnyebbnek tűnik búslakodni, elmélyülni a lelkem szutykában, mint felülkerekedni önmagamon és megteremteni azt, ami hiányzik. Könnyebb másra hárítani a felelősséget, okolni mindent és mindenkit, mikor merről fúj a szél.
Most pedig megint fészkelődöm, nyűgös vagyok. Nem akarok másokat okolni, kifogásokat keresni, hogy miért vagyok képtelen élni, de magamon sem tudok változtatni. Elegem van már. Szűkös ez a hely, tudom, de valamiért nem tudok érdemben előrelépni. Csapongok és kapkodom, belekezdek és abbahagyom, elindulok, de megtorpanok. Most megint elkezdenék valamit, de hamar megunom majd és nem fogom befejezni. De igazából csak félek tőle. A kudarctól. Meg a sikertől is.

Van ilyen

Félve mondom, de ma sikeresen zárhatom le a napot. Talán azt is megkockáztatnám, hogy kiegyensúlyozottnak, kicsit boldognak érzem magam. Nemrég leírtam, mire is lenne szükségem. Ha nem is végérvényesen és a teljesség igénye nélkül, de azért valami alakul e téren.
Van meleg tea, sőt kávé (!) is. A sok kávé még rosszul is elsülhet, de hadd legyen nekem is valami gyengém. A szemem kevésbé sajog, néha már nem is piros. Munkában gyakran foglalkozom mással, mint kellene, hogy ne kelljen állandóan a képernyőt bámulni. Igaz este behozom, amit napközben megspóroltam, de bebeszélem magamnak, hogy az már nem fáradtság. A rendszeres testmozgástól még messzi vagyok, viszont elkezdett fájni a lábam, ami azt jelenti, igenis megmozgattam. Most már talán lesz mitől fájnia. Alszom, és olyankor nem gondolok semmire, pihenek. Néhanapján aztán felcsillan egy értelmes gondolat a sok zagyvaság között, ami a fejemben búg. Nem tudom még meddig pislákol, esetleg még kitarthatna holnapig.
Ja, és az irodalom igenis hatással tud lenni a mindennapi életünkre, csak tudni kell milyen könyvet használjunk csalinak. A többi majd kiderül.

Esti izé

Egy kis fehérbort iszogatok ma este. Meg kell mozgatnom még az agytekervényeimet és kiizzadni néhány épkézláb gondolatot. Úgy döntöttem erre csak egy jó vacsora, láblógatás és finom bor mellett vagyok hajlandó. Sikerült is kinyitnom az üveget, pedig nem voltam biztos benne, hogy menni fog. Van az úgy, hogy igenis sikert arathatunk a patriarchális társadalom és munkamegosztás ellen vívott küzdelemben.

Péntek 13.

Péntek 13. van, de nem vagyok babonás, úgyhogy nem pánikolok. Kicsit talán még szerencsés is ez a nap, mert a Gondviselés (ha van olyan) megmentett önmagamtól. Úgyhogy péntek este egyedül ücsörgök saját gondolataim kissé feltornyosult kupacán és kivételesen nem az jut eszembe, mi olyan szar mostanában. Túlzott optimizmusra ez sem ad okot, mert azon gondolkodom, hogy akkor mi hiányzik. Ezt viszont előrelépésnek veszem. És hogy pont most mi is hiányzik?

Hideg tea helyett finoman gőzölgő tea.
Alapos hátmasszázs.
Állandó számítógép előtt üléstől nem sajgó és piros szemek.
Több idő másokra.
Rendszeres testmozgás.
Huzamosabb ideig egy helyben lakás, nemköltözés.
Pár értelmesnek tűnő sor az asztalon fekvő könyvről, amit egy ideje már bűvölök.
Alvás.
Pár értelmesnek tűnő saját gondolat.
Bátorság.

Ha ez egyszer legalább részben megvan, akkor szépazélet lesz.

Téves

Azt mondják, én vagyok a fény az alagút végén. Basszus, nem veszik észre, hogy a rossz végén állok, nem a kijáratnál, és pirosan villog a fény, hogy ne erre, ne erre gyere!?

Minden a régi

A megzakkanás még mindig tart. Már halucinálok is. Vagy nem, de az talán még rosszabb. Bonyolult? Igen. Érthetetlen? Bizonyára.
Rájöttem, hogy a mostani helyzet az utóbbi évek hosszú és fáradtságos munkájának eredménye, ami épp most kezd tetőzni. Vagyis még nagyon sokáig eltart majd. Gondosan elő van ez készítve. Minden sikerélményre jutott az évek során sok kudarc, hogy a jobbfajta pozitív érzések csíráját is kiirtsam magamból. Most hibát hibára halmozok, ellehetetlenítem magam és nemcsak a reputációm rontom, de ezzel együtt a vesztembe is rohanok. Tudom, hogy nem kéne és mit is kéne, de engem ez nem fékez, még csak le sem lassítja a vonatot, amin utazom. Volt már alkalom, amikor tanulhattam volna a hibáimból, de sosem tanulok. Vagyis igen, tanulok, csakhogy a végeredményen a tisztánlátás sem változtat, mert akkor is teljes gőzerővel haladok a vakvágányon. Mondtam, hogy zakkant vagyok.
Na, vége a melodrámának, megyek vissza dolgozni.