Gondolat

Annyi minden pörög néha az agyamban, hogy az már fáj. Szinte fizikai fájdalmat okoz. Szavakba önteni, mondatokká formálni mégsem tudom ezeket a dolgokat. Az érzéseket pedig még ennél is nehezebb papírra vetni. Mondjuk, azért próbálkozom rendesen, hiszen itt állandóan irogatok valami szertelenséget. Viszont néhány napja gondolkodtam azon, mit, hogyan, mennyire nyíltan, és egyáltalán minek. Lehet, szabad, kevés vagy sok? Ezt a bejegyzést is elkezdtem írni, aztán mégsem sikerült a gondolatokat úgy sorba rendezni, ahogy szerettem volna. Ma újabb próbálkozást indítok. Szóval hogyis van ez? Olyan ez, mint szeretném? Vagy minden túlozva, deformálva van, esetleg túl esetlen vagy érthetetlen?  
Persze mondhatná az ember azt, olyat és annyit írsz, amilyet és amennyit akarsz. Rajtad múlik. 
De pont ez az, magamnak sose tettem fel konkrétan ilyen kérdéseket. Hogy mit akarok megmutatni, mennyire teszem közzé magam. Ez a közlési valami, rossz kifejezés, de maradjunk annyiban, hogy kényszer, mennyire fed fel valamit az igazságból (ha van ilyen), mi az amit eltorzít, és mennyire tudatosan torzírtok én. Kérdések, kérdések, amiket talán hamarabb fel kellett volna tenni. 
Nem mintha megbántam volna bármit is, amit ide leírtam. Nem erről van szó. És egyébként is, egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akik ezt olvassák :) De ugyebár a kimondott, leírt szó felelősséget is von maga után. (Erről máskor, más kontextusban még írni szeretnék.) A szó elindul és önálló életet él, de mégis tőlünk származik, ezért ha rombol vagy épít, a mi felelőssségünk is, bármit is tegyen. Én látok valamit ebben, ami ide kerül, mások is saját maguk szerint értelmezik. És így alakítanak ki rólam egy képet, vagy formálják a már meglévőt. Nem kívánom ezt a folyamatot szándékosan befolyásolni, írom ami jön, ahogy jön, néha hülyeség, de nem baj. Nem szeretnék irányítani másokat, nézd ilyen vagyok, nem olyan, pedig igazából, ha tudnád … De tudatában kell lennem annak, hogy minden, ami egyszer elindul, mozgásba hoz egy csomó más folyamatot, gondolatot. Tehát irányítani ezt nem tudom, nem is akarom. Veszélyforrás ez, ha úgy vesszük, de megértettem. Kockázattal jár, mint oly sok minden más. De tudja-e az „olvasó”, hogy az írottak recepciója egyértelműen tőle is függ? Mint minden más szövegbe, ebbe is belelát magából valamit. Lehet ezt a kettőt, az én közlési vágyamat és az olvasó pillanatnyi hangulatából és alkatából fakadó befogadási képességét, ennek milyenségét külön kezelni? Kell egyáltalán? Vagy pont ez adja meg a dolog lényegét? Az is lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a néhány felesleges szösszenetnek itt.
Ezek csak olyan teoretikus zagyvaságok, de gondolkodóba estem miattuk. Mert mégiscsak itt hagyok egy darabot magamból. Gondolkodás és egészséges kritika nélkül talán mégsem kellene elsuhanni a dolog komolytalansága fölött.