Nincscím

Nyári időszámítás van, hurrá. Ennek köszönhetően csak este nyolc körül sötétedik, jópont oda. Az utóbbi időben a nap is előbújik két havazás közt a felhők közül. Van frontátvonulás okozta fejfájás, kora tavaszi átlagos nátha, de mindez a vége felé közeledik, úgyhogy örülök. Úgy éreztem nagyon hiányzik ez már, ébredező természet meg ilyenek, most mégis testileg kiütött a tavasz közeledte. Macht nichts, macht nichts, hauptsache man ist am Leben.
Most épp a kávésbögrém tartalmát vizsgálgatva ignorálom a munkát meg a főnököt, dolgozom amennyit muszáj, a többi ... Nem megy ez már úgy, mint rég. Kellene a változás, de válságos időkben fél az ember, hogy lesz ez még rosszabb. Úgyhogy az ember marad a seggén és egy eszmecsere után képzeletben legyilkolja a főnököt, majd demonstratívan elvonul ebédszünetre. Azzal biztatom magam, hogy sokkal rosszabbul is állhatnának a dolgok, maradok, mert nincs más. Pedig hiányzik valami tevékeny munkaféleség, bár hogy mi lenne az, nem tudom. Irni se tudok nagyon miről, nem jut eszembe semmi papírravetnivaló. Hiányzik valami értelmesnek mondható elfoglaltság, pótcselekvésekből már elég volt. Mivel magam sem tudom, mihez kezdjek, annak sem tudok igazán tanácsot adni, akinek szüksége lenne rá. Talán nem is tanácsra van szüksége, épphogycsak egy kis beszélgetésre. Bánt, ha azt érzi, nincs türelmem vagy időm.
Na basszus, szétszórtságom bizonyítékaként közzéteszek mentés helyett. Nem számít, csak legyen már este, ki akarom pihenni, aludni a betegség utolsó fázisát, hogy aztán tiszta fejjel rohanhassak neki a holnapnak.