A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony

Hol nem volt a tengeren is túl egy királykisasszony. Ez a királykisasszony, szülei szeme fénye, már pici gyerek kora óta egyfolytában itatta az egereket és csak nem bírta abbahagyni. Bár szép palotában lakott, reggel három szobalány arany kefével fésülte ki a haját, megrakott asztalnál ebédelt, mégis megállás nélkül mindig sírt. Annyit sírt már, hogy nemcsak az Óperenciás tengert, de a világ összes tengerét megtöltötte volna a könnyeivel.

Az udvar apraja-nagyja egyre azon volt, hogy felvidítsa a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonyt. Messzi országokból érkeztek a hercegek, próbálkoztak a legjobb és legügyesebb udvari bolondok, még Hetedhét ország híres kecskepásztora is eljött éneklő kisgidáival, de a sírástabbahagyninemtudó királykisasszonynak csak nem álltak el a könnyei. Legtöbbször a legmagasabb vártoronyba zárkózott be a szobájába, ahonnan finom záporként hullottak a könnyei az udvar népére. Máskor a palota kertjében sétált, ahol dúsan nőtt a fű és a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony könnyeitől hatalmasra nőttek a galagonyabokrok. Egyszer a kertben sétálva meglátott a kiszáradt madáritatón egy kismadarat, ahogy erőtlenül ücsörög az itató peremén. A kismadár nehezen lélegezve elrepülni sem tudott a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony elől, mikor az feléje nyúlt, hogy tenyerébe véve megsimogassa. A törékeny madárka pihegve feküdt a tenyerében, míg nagyot nem koppant a fején a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony sós könnycseppe. A tenyere lassan kezdett megtelni könnyel, amiből a kismadár néhány kortyot ivott pici sárga csőrével. Megrázta fejét, kettőt csapdosott a szárnyával, majd hirtelen felröppent és elszállt a nap felé. A sírástabbahagyninemtudó királykisasszony egy ideig követte tekintetével a madár röptét, aztán már csak a napba bámult, mert a madár kicsi fekete pöttyé változva eltűnt a szeme elől. A napsugarak felszárították a sírástabbahagyninemtudó királykisasszony arcát, mosolyt csiklandoztak a szája szegletébe. A királykisasszony többet nem sírt. Arcát csak a pír pirosította ki, nem a sós könny, a sok bolondot pedig hazaküldték, hogy otthon csaljanak mosolyt az emberek szemébe.

Erkélyjelenet

Nem akarok senkit sem untatni a költözésem részleteivel, de most mégis fogom.

Sokat költöztem az utóbbi időben, voltam ilyen meg olyan helyen is, most jól esik kicsit megpihenni. Van saját szoba, elég tér, kedves lakótárs, mosógép. Minden, ami kell. A régi lakások előnye, hogy tényleg sok a hely, lift helyett lépcsőzöm. Kivételesen ez most előny. Bár nyikorog a padló, ha például a konyhában egy bizonyos részére lépek, akkor kinyitódik a kredenc ajtaja, és lassan folyik a forró víz a kádban. De van erkély, kitnően lehet ott nézelődni és teázgatni. A szemben levő lakások egyikében egy idős bácsi lakik, aki néha szintén az erkélyen olvasgat. Még jó, hogy a korlát tejüvegből van nála, nem rácsos, mert nemrég egy sárga fürdőköpenyben ücsörgött ott sötétedés előtt. És hát nem keresztbe tett lábal szeret ülni a kis székén a erkélyajtó mellett.
A környék nagyon jó, húsz perc a trolin reggeli dugóban, ennyi amit rosszabb esetben el kell viselnem, ha dolgozni indulok. A lakás 5 perces körzetében van bolt a sarkon, kávézó, jobb kinézetű kocsma, bank, copy shop, park. 15 perces körzetben szupermarket, még bank, még kávézó, mozi, étterem, vonatállomás. 25 perces körzetben, na oda már nem is kell menni, ott már nincs semmi élethez felétlenül szükséges dolog, ami közelebb ne lenne. A fürdőszobaablakból látni a Slavínt, ami lehet, hogy nem nagy dolog, de eddig a fürdőszobám ablakából legfeljebb a szomszéd lakótomb oldalát lehetett volna látni. Ha elég magas lettem volna hozzá, hogy felérjem az ablakot.

Most már van időm fellélegezni, visszavenni kicsit. Lassan elmúlik az állandó, ideges nem-tudom-mit-kezdjek-magammal-érzés is, ami rám jön, ha esténként nem kell már a gép előtt ülni és dolgozni. Szóval tetszik, kezdem belakni, még a szomszédokkal is ismerkedtem. De ez sem tart örökké, innen is költözni kell majd. Az viszont még nem most lesz.

 

Este

Vacsora, konyakos pohárból legjobb a vörösbor, baráti dumálgatás kis zenei aláfestéssel.

Sürgős

Már jó ideje nem voltam a pozsonyi vonatállomáson, meg annak illemhelyén sem. Most viszont a vonat oda érkezett és sürgősen el kellett ugrani valahova. Na nem is ez a lényeg, hanem. Negyven centbe kerül használni a WC-t, amit gyorsan kikeresek a pénztárcámból, helyette pedig a kezembe nyomnak egy szlovák tízkoronást. Felismerem, nem volt az olyan rég, hogy ez volt a normális fizetőeszköz errefelé, de azért meglepődöm kicsit. Az ajtó egyszerűen erre nyílik. Az euró jött, de ajtót és kilincset nem cseréltünk, az is pénzbe kerül. 16 év után a szlovák koronából ajtónyitó zseton lett. Fifikás kitaláció ez.  

...

Bocsánat, hogy efféle érdektelen dolgokról firkálok, de rám jött az írhatnék. Az utóbbi időben élni sem volt időm, most minden lemaradásomat be akarom hozni. Augusztusban csak egy bejegyzés került fel ide, ami hát igencsak átlagon aluli teljesítmény.

Azóta túlestem egy költözésen, az utóbbi egy évben már a harmadikon. A túl sok munkát se fizetik meg olyan jól, mint ahogyan a dolog első látásra kinéz, ráadásul teljesen elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán van olyan nyelv a világon, amit különösebb problémák nélkül tudok használni. Az anyanyelvem se kivétel ezalól. A napi +/- tizenkét órányi számítógép előtti munka pedig nemcsak, hogy a szemnek nem tesz jót, de az agyat is erősen igénybe veszi. Szóval ne tessék rám haragudni, ha egy rövid ideig elszállt bejegyzések következnek. Összeszedem magam, ígérem.

Namost

Ad 1.
Bárki véleményét meghallgatom, függetlenül attól, egyetértek-e vele. A véleményét, nézeteit, életformáját tiszteletben tartom. Hogy én valamiféle életformát vagy világnézetet saját magam szempontjából nem tudok megélni, nem jelenti azt, hogy nem tolerálom a másikat és az ő döntéseit. (Kivételt képez az a fajta világnézet, ami az egyén vagy mások szabadságát, életét veszélyezteti.) Mindezek mellett hiszem, hogy a véleménycsere hasznos és szükséges. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő szarta a spanyol viaszt, ez a toleránsabbakra is igaz. Viszont a különbözőségeket el lehet fogadni, azokból lehet tanulni és a vélemények ütköztetésével előbbre lehet jutni a tudás, jobbá válás útján.

Ad 2.
Nem azért lesz valaki feminista, mert sosem volt működő párkapcsolata, mert egy aggszűz, aki nem tudja milyen nőnek lenni és majd jön egy pasi, aki jól meg... megmutatja neki, hogyan működnek az élet dolgai. Az a kép, miszerint a feminista ember(férfi)gyűlölő, promiszkuitásban élő femme fatal, szőrös hónaljú amazon, lehetőleg leszbikus, esetleg utálja a gyerekeket, csakis karrierista, szintén hamis.
A feminista nem tagad meg mindent és mond ellent mindennek, csak azért hogy ellent mondjon. A feminista hisz az egyenlőségben, az egyenlő bánásmódban és a toleranciában. Az egyenlőség nem egyformaságot jelent.
A feminista górcső alá veszi a nőről alkotott általánosan elfogadott elképzeléseket, kritikát mond a berögződött sablonok felett, keresi azok igazságtartalmát és figyelmeztetni próbál a fennálló egyenlőtlenségekre. A kritika nemcsak negatívan értelmezhető és saját cselekedeteink sem képeznek kivételt alóla.

Ha valaki egyet ért vagy nem ért egyet, van valamiféle hozzáfűznivalója, nyugodtan kommenteljen. Szívesen figyelmeztetem esetleges hibás elgondolásaira. [szmájli]

Ideje

(Itt volt az ideje, hogy végre valamit németül is írjak. Már régóta terveztem. - Es ist die Zeit gekommen, dass ich endlich etwas auf Deutsch schreibe. Es war schon länger geplant.)

 

Man wird von jedem im Stich gelassen. Vor allem von sich selbst. Besser gesagt vom eingenen Urteilsvermögen. Angefangen damit, dass man den T-Shirt der falschen Größe kauft, weil Anprobieren öde und zeitaufwendig ist, beendet damit, dass man die Menschen falsch einschätzt und sich der Gefahr aussetzt, zutiefst verletzt zu werden. So einfach ist es.

Oder sehe ich zu schwarz?

Manchmal ist unser Urteilsvermögen eben überfordert. Müdigkeit, Hektik, zu viele Reize und Informationen, Sehnsüchte und Wünsche, die unseren Kopf betrüben. Funktioniert unser Urteilsvermögen noch im Augenblick, kann es abstumpfen, der Gegenstand der Beurteilung wirft im Laufe der Zeit einen fast undurchsichtigen Schleier auf unser empfindliches Sinnesorgan und das war`s, Ende, alles aus. 

 

...

 

Tut es den alten Wohnungen weh, wenn man auf dem quietschenden Boden herumtretet? Oder jammern sie nur, weil es zu ihrer Gewohnheit geworden ist?

 

...

 

Es klingt alles schön philosophisch und intelllektüeelll, wa? Es ist aber an der Zeit, dass ich wieder ins richtige Leben zurückkehre, dass sich die Umstände um mich herum normalisieren, dass ich mich wieder normalisiere. Die Übergangszeit ist vorbei, Umzug, Arbeit, Stress und Unsicherheit (zumindest für eine gewisse Zeit) sind hinter mir, ich stürze mich ins Leben. Aber zuerst mache ich mir eine Tasse Kaffee.