Egy kis ízelítő:



unaloműzés. önterápia. miegymás.
- -



Hegy
Tizenegynéhány éves koromban felvittek egy hegyre. Magasan a horizont felett, ködbe borult kopár sziklák. Nem tudtam hova megyünk, hol vagyok. Csak vittek, nem lehetett nemet mondani. Felvittek a magasba és ott hagytak egyedül. Az éles, kopár sziklákon felhorzsoltam a lábam, véresre zúztam a térdem és tenyerem. Az út felfelé rövidnek tűnt, fent a hegyormon minden csendes és veszélyesen nyugodt. Elláttam az Óperenciás tenger túlsó felére, a felhők között apró szürke foltok pislogtak lent a mélyben. Amikor körbefordultam, már nem volt ott a fekete ködalak, aki felvitt a ritka levegőjű magasba. Nem voltak emberek, csak én egyedül a hegy tetején. Maradni és várni, ugrani és repülni, vagy lassan lebotorkálni a köveken felhorzsolt lábbal, kicsi gyerek. Megszeppenve, könnyes szemmel üldögélt a hideg sziklákon. Besötétedett, nem jött senki, csak vacogó sötétben tovatűnt ködalak. A sebek egy ideig fájtak, de nem véreztek már, elindult a gyerek lefelé. Sok idő telhetett el, mert egyre nagyobbak lettek a léptei, a sziklák egyre kisebbnek tűntek. Egy idő után moha tűnt fel a szürke kőtömbök északi oldalán, félve virágba borult havasi gyopár, apró cserjék. Egyre messzebb a hegyorom, látni a fenyvest. De az nehéz terep. Elfáradtam. Az utolsó szakaszt már alig-alig tudom megtenni. Nehezen haladok, felvillanó és eltűnő fénysugár a tűlevelűk lombja közt. Gyógyult régi sebek és szúró fájdalom, új, friss hegek. Lassan, de haladok előre, lefele a völgybe. De nincs ösvény, nincs iránytű. Nyúl egy kéz után a kicsi gyerek.
Álmos vagyok, nem tudok koncentrálni.
Kéne egy alapos hátmasszázs.
Nem megy a munka, sem az olvasás.
Nincs kávé.
Azt képzelem munka az a semmittevés és pótcselekvés, amit csinálok.
A jövőre vonatkozó alig-terveim mind sutba dobhatom, ergo új munkának álcázott pótcselekvés után kell néznem.
Foglalt a fürdőszoba.
Ki kéne menni a hidegbe, hogy legyen kávé meg rendes kaja.
Egyáltalán nem értek a képzőművészethez, de laikusként imádom a művészi kifejezés ezen formáját. Az osztrák expersszionista festő, Egon Schiele műveit pedig azért szeretem, mert egyedülálló módon látja, láttatja bennük a világot. Okosabb és hozzáértőbb emberek írtak erről már nagyon sokat, én csak arról tudok írni, ami engem fogott meg a képeiben. A festmények brutálisan őszinték és egyben valahogy rémísztőek is. A nemiség és a halál állandó témái képeinek, a test hús-vér volta és evilágisága szinte kézzelfoghatóvá válik bennük. A görcsös, kificamlott testek, a pornográf témák teljesen ellentmondanak a századeleji szecesszionisták esztetizálásának. Önarcképeit nézve néha egyenesen rettegés kap el, de van bennük valami igazi, valami valós. Olyan tükröt állít maga és a néző elé, ami többet láttat a valóságból, mint a reális kép maga. És nem ez a művészet lényege?
Persze mindenki döntse el maga, ez a gondolat mennyire állja meg a helyét, és neki mennyire jön be Schiele.
