Schiele

Egyáltalán nem értek a képzőművészethez, de laikusként imádom a művészi kifejezés ezen formáját. Az osztrák expersszionista festő, Egon Schiele műveit pedig azért szeretem, mert egyedülálló módon látja, láttatja bennük a világot. Okosabb és hozzáértőbb emberek írtak erről már nagyon sokat, én csak arról tudok írni, ami engem fogott meg a képeiben. A festmények brutálisan őszinték és egyben valahogy rémísztőek is. A nemiség és a halál állandó témái képeinek, a test hús-vér volta és evilágisága szinte kézzelfoghatóvá válik bennük. A görcsös, kificamlott testek, a pornográf témák teljesen ellentmondanak a századeleji szecesszionisták esztetizálásának. Önarcképeit nézve néha egyenesen rettegés kap el, de van bennük valami igazi, valami valós. Olyan tükröt állít maga és a néző elé, ami többet láttat a valóságból, mint a reális kép maga. És nem ez a művészet lényege? 

Persze mindenki döntse el maga, ez a gondolat mennyire állja meg a helyét, és neki mennyire jön be Schiele. 

erich m.

Tegnap előadás Schillerről, magasröptű elemzés, igényes irodalom, részemről erős koncentrálás, mégis lecsukódó szemek. Pedig igyekeztem, becsszó. Ha okos és tanult emberek között kell úgy tennem, mintha érteném miről van szó, az bizony néha tényleg megerőltető. Ismerős volt George Lukács neve, Wallenstein, meg a Goethe-Schiller levelezés, de van, hogy az ember akkor se ért egy kukkot se az egészből.

Mindenesetre jó kis előadás volt, azért valami derengett a régi időkből. Sok ismeretlen arc, pelyhedző állú germanisták, egy ismerős diáklány és néhány régi tanár között én voltam a kakukktojás. Mégis rettentő jól esett, hogy az előadó örült nekem. Ez a németországi professzor nagy hatással volt rám egyetemi éveim alatt. Részben ő volt az, aki által egyre jobban megkedveltem az irodalmat, aki olyan dolgok iránt is felkeltette az érdeklődésemet, amikről addig nem is tudtam, hogy léteznek. Rendkívüli módon ért az irodalomhoz és tanárnak sem utolsó. Évek múltán látni, hallani, beszélgetni vele, nemcsak kellemes emlékeket idézett, hanem motiváló is volt. 

A legjobb rész őszintén szólva csak az előadás után jött. Kisebb egyeztetés után találtunk egy vendéglátóipari egységet, ahol volt kaja és budvar is egyszerre. Merthogy az utóbbi nélkül nem lett volna az idelátogatás tökéletes. Hallgattam az "öregek" anekdotázását, az eszmefuttatásaikat és csodálkozva figyeltem, mennyi tudás és értelem veszi körbe a kocsmaasztalt. Irigylésreméltó családias légkör és kedvesség uralkodik közöttük, nem láttam még kollégák közt ilyesféle meghitt viszonyt. Jólesett beszélgetni és hallgatni is. Csak remélni tudom, hogy az ígért jövőre-ugyanitt-találkozunkról nem maradok le. 

Nem káprázat

Ma délután megint láttam a srácot piros fürdőköpenyben. Most a Šafkon. Tényleg nem káprázat.

Kockázat

Ha kockázatot vállalsz, számolnod kell azzal, hogy a dolog nem fog bejönni. Na az szar. De hát ha az ember tudja mibe megy bele, vállalnia kell a következményeket is. Ha nincs kockázatvállalás, nincs esély a győzelemre. Hogy mekkora a kockázat, mit lehet ezzel nyerni, mekkora az esetleges bukás esélye és dimenziói, megéri-e ez neked, azt magadnak kell mérlegelni. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a győzelem. Vagy a pofáraesés. Ez a játék így működik. Hogy békélsz meg a nemkívánt végeredménnyel, az más dolog.
De ha tudatosan mész bele egy rizikós helyzetbe, és az nem reményeid vagy elképzeléseid szerint alakul, akkor verdd a fejed a falba, ordíts vagy bőgj, ahogy jólesik, sajnáld kicsit magad. De aztán lépj túl rajta. Persze könnyű ezt mondani.
Biztos vannak ennek is fázisai, önsajnálat - düh - megkönnyebbülés, vagy reménykedés - önsajnálat - rezignálás, mittomén. Majd írok, ha megtudom, hogyan is működik ez. Mindenesetre azt a rossz érzést, mintha az egész mellkasod görcsölne, át kell vészelni valahogy. Ki így, ki úgy. Mondjuk egy jó baráti beszélgetés segíthet. A "kimegyek a teraszra és kiordítom magamból a düht és fájdalmat" nem rossz megoldás, de magadra haragíthatod a szomszédokat, mivel ilyesféle ötletei az embernek általában csakazértis éjfél után jönnek. A "félholtra iszom magam" kevésbé nőies és másnapra nagyon megbánhatja az ember lánya. A "szöget szöggel kiütni", na azt sose! Az csak tovább bonyolítja az életet, megoldást nem nyújt. Szóval nem könnyű megtalálni a megfelelő módot a szerencsétlenség átvészelésére. De mindig alakul valahogy. Az nálam jó jel, ha objektívan szemlélődni kezdek, tárgyilagosan vizsgálom a sebeim. Mindenből le kell vonni a konzekvenciát. És az időnek állítólag nemcsak foga van, de a sebeket is gyógyítja.

Alter ego II

Fata morgana

Él egy árnyember a lakásomban. Nem ismerem, a nevét se tudom. Nem tudom, hogy előttem vagy utánam költözött-e be, egyszercsak észrevettem, hogy ott van. Jön, megy, néha marad kis ideig, de sose tudni meddig. Arcát, ha lehet, elfordítja előlem, teste szétmosódik a szemem előtt. De ott van. Néha csak azt érzem, hogy elmegy mellettem a folyosón, hozzáér a kezem a kezéhez, sima hideg bőre megborzongat.
Várom, hogy melyik nap toppan be megint. Aztán mikor reggel felébredek, vízcsobogást hallani a fürdőszoba felől, mézillatú bőrön apró vízcseppek gömbölyödnek. Reggeli közben beszélget velem, elmondja előző esti álmait, hallgatom. Égő nap sistergése a tó vizén, alkonyatkor, gyerekkori álmok és vágyak. Aztán napokig nem látom, nem jelenik meg sehol, a szúró fájdalom a mellkasban jelzi, hogy nincs. Szerdán a trolin megfogja a kezem, nem szól hang, csak a kesztyűs kéz melegíti elgémberedett ujjaim. Hóesés, a troli továbbhalad.
Ma reggeltől fáradtan ülök a szobában, dolgozni képtelen aggyal. Csend van és mozdulatlan levegő, csak bámul ki valaki a fejemből. Szöszmötölés hallatszik a konyhából, újra itt van. Szó nélkül ebédelünk, délután kávét főzök neki. Két cukor, tej. Nézem, ahogy fogja a csészét, a forró porcelánt érinti, körbekulcsolja ujjaival a finom tárgyat. Óvatosan szájához emeli a gőzölgő tejeskávét, mintha félne bántani. Puha ajka a csészéhez ér, égeti a meleg porcelán.
Éjszaka lefekvés előtt fogmosás és felszáradó könny az arcon. Az árny a paplan alatt magához szorít, csókot ad a fáradt szemekre. Keze az arcomat simítja és tünteti el a rémálmokat. A hosszú sötét csend után ébredéskor figyelek. Nincs vízcsobogás, csak hajnali borzongató hideg van. Reggelinél kiteszek két bögrét az asztalra. Nézek ki az ablakon, hóesés, jeges, hideg fájdalom.

Káprázat

Ma késő délután az utcán szembejött velem egy 16 év körüli fiú, sapkában, piros fürdőköpenyben, hátizsákkal a hátán. 

Város

Villamoson ülök a  mi kis nyüzsgő városunk belvárosa felé véve az irányt. Asszem nevezhetem így, eleget koptattam már a járdáit és veszekedtem vele, hogy az enyémnek is tarthassam. Szóval a nyikorgó villamoson lóbálom a lábam, mert nem ér le teljesen a földre. Haladunk az ismerős épületek mellett, most épp a két oroszlán tartja rajtunk a szemét. Megálló, anyuka négyévesforma gyerekkel helyet keres. Átadom a sajátom, mert az én anyukám erre tanított. A gyerek leül, lóbálja a lábát, mert neki se ér le a földre. 

A következő megállón leszállok és gyalog megyek tovább. Nézelődöm, ismerős helyekre megyek az orrom után. Csak úgy figyelgetem a várost, mintha én ott se lennék. Ma közönyös, szinte semmi nem hozza ki a sodrából. Zsebredugott kéz, sétálgatás a régiúj utcákon. Benézek a kávézóba, ahol azelőtt kedves baráttal cseverésztünk az életről és életekről. A kávé még mindig ugyanolyan, a kiszolgálás is, csak a barát cseverészik máshol, más életekről.

Minden fura hangulata ellenére szeretem ezt a várost, mert kicsit olyan, mint én, meg nem is. Alig emlékszik valamire a nyolcvankilenc előtti időkből, mostanában nagyviláginak akar látszani, úgy építkezik maga körül. Csillogó üvegtáblákból fal. De nem tagadhatja meg teljesen önmagát. Picire összement az óváros is, de azért még zajlik benne az élet. Az enyém is. Láttuk már egymást mindenfélének, fordítottunk egymásnak közönyösen hátat,  és öleltük át együtt a világot. Most sétálok vele a Dunapart felé. Ha majd jön a tavasz, megint kiülök a padokra és nézem a vizet. Úgy, mint még egyetemista koromban, amikor hétfő délutánig tartott a hétvége. Az előadások előtt a parton üldögéltem, lóbáltam a lábam, így kezdődött a hét. Volt könyv meg álmodozás. Zöld volt a borítója, Örkény vagy Egyperces, nem tudom, de mindenképp zöld. Majd ha újra tavasz lesz, megyek megint. Lesz majd szikrázó napfény, borzongató szellő, baráti csevely, éjjel szerelmes séta át a hídon. 

Fox